Trianon: Mi történt 97 éve?

Trianon igazsága is odaát van?

A trianoni traumáról és az ebből következő, a magyarságra ma is jellemző sértettségről-frusztráltságról sokan sokat írtak. Az 1920-ban aláírt békeszerződés nyilvánvalóan nem volt igazságos Magyarországra nézve, de ha még részletesen el is olvassuk, mi és hogyan vezetett idáig, a dologra meglehetősen cinikus és  egyáltalán nem adekvát az a válasz, hogy de hát “tetszett volna nem elveszteni a háborút”, akkor lehetett volna győztes pozícióból tárgyalni és még ezt-azt hozzákanyarítani az országhoz. Lehet, hogy Magyarországot volt miért megbüntetni, ennek mértéke azonban túlment az arányosságon. Másfelől ugyanígy rossz megközelítés csak azt elsorolni, hány magyar került határon túlra. Ha ezt az adatot hangsúlyozzuk, nem illik elhallgatni: hogy hány nem magyar került saját hazába az új határok megvonásával?! Na ugye!!

Természetesen jobb lett volna a határokat, amennyire ez lehetséges lett volna, az etnikai határok mentén megvonni. De nem lehet-e azt az igazságot is belátni, hogy a kilendített inga a túloldalon is épp annyira kileng? Ha Magyar Királyságnak sok milliónyi nem magyar alattvalója volt, igazságos dolog-e azon sikítozni, hogy egy háborúvesztés után meg több milliónyi magyar lett más ország állampolgára?

Az igazság odaát van, nem pedig itt, ahol a politika Trianonra is rátelepszik.

Friss hír, hogy új könyv készül a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről. Az MTA sajtóosztálya küldte ezt a szöveget:

Tisztelt Szerkesztő!

Szíves felhasználására, mellékelten is küldjük az alábbi hírt, amely az mta.hu oldalon jelent meg. Köszönettel vesszük a forrás linkelt feltüntetését.

Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről

Kik, milyen körülmények között és hogyan próbáltak meg teljesíteni egy lényegében reménytelen küldetést? Milyen stratégiával és taktikákkal igyekezett minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni Magyarországnak a az első világháborút lezáró párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar küldöttség? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ – nagyrészt korabeli, közöttük a szakemberek számára is újdonságot jelentő – a nagypolitika kulisszái mögé is betekintést engedő dokumentumok segítségével az a hamarosan megjelenő kötet, amelyet az MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagja, Zeidler Miklós szerkesztett.

Negyed óra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést.

Az ehhez – a magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A Magyar békeküldöttség naplója: Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő kötet.

Az olvasó minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnapló­kból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből, karikatúrákból és fényképekből alkothat képet egyebek mellett a háború utáni Párizs mindennapjairól, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor, néha tréfás pillanatairól.

A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: a ma­gyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, Apponyi Albert beszéde, a te­rületvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határ­javaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szép­ségverseny, illetve a békekonferencia végső döntése a magyar határokról.

Érdekes az a kötetből szintén megismerhető vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait.

Kevéssé ismert, hogy miként jutott osztályrészül a senki által nem kívánt tizenöt perces történelmi hírnév a békeszerződés aláíróinak. Kiválasztásukra ugyancsak kitér a könyv.

A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920. januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás és irodalomjegyzék, valamint névmutató.

a trianoni békediktátum aláírása, 1920
Nagy-Trianon palota – a békeszerződés aláírása 1920-ban: egy lassan száz éves történelmi trauma

A magyar békeszerződés aláírása a Nagy-Trianon palota Cotelle termében (1920. június 4.)

versailles-i kastély - nagy-trianon palota

Bővebben…

Reklámok

Esküvő az ungvári temetőben

Az ember nem sok hajlandóságot mutat a halandóságra. Alkalmasságot annál inkább – ám ezt felismerni vonakodik. Elvégre mindig mások halnak meg, lám, mi meg élünk. Hátha meg lehet spórolni a szembenézést. „Nem ismerkedem idegenekkel” – mondja a konok ember a delphoi jósda feliratát olvasva.

*

Brit tudósok kimutatták, hogy akik hisznek a halálon túli életben, átlagosan 0,7 évvel tovább élnek. Ami azt jelenti, hogy a halálon túli életben való hit a halálon inneni életet hosszabbítja meg, ami viszont szöges ellentétben áll a hívők érdekeivel, lévén nem a mostani életüket, hanem a majdanit gondolják boldognak és teljesnek, amely viszont a hitük miatt éppen ennyivel, azaz 0,7 évvel lesz rövidebb az elvárhatónál. Szemléletesen a helyzetet azzal lehetne ábrázolni, mintha valaki egy alma kesernyés külsejét abban a meggyőződésben enné meg, hogy alatta majd édes falatokat talál, ám éppen azért, mert hisz a kedvező folytatásban, neki több jut a keserű részből. Komisz fickók ezek a brit tudósok.

*

A cigányasszony csontokkal dolgozott. Egészen különös formájú, hófehérre csiszolódott vékony csontocskákat használt, ezeket vetette ki a politúros asztalra amolyan sors-Marokkó pálcikákként. Nézte a kialakult ábrát, beszélni kezdett.

– Az ura azt üzeni magának, hogy él. De beteg. Lázas. Fázik és éhes. Sokan meghaltak. Ő még él, és nagyon szereti magát, bízik abban, hogy az isten hazaküldi.

Csak az élők üzenetét értette. Ha csendben maradt, a bizonyságért hozzá forduló asszony tudhatta, elhurcolt férje már nincs az élők sorában.

Nem halottlátó volt, hanem élőlátó. Látta a gyűjtőtábort és a Gulag minden szörnyű zegzugát. A holtakkal nem volt dolga. Életet jósolt, és tartotta a lelket az itthon maradottakban.

– Miféle csontok ezek? – kérdezte egyszer valaki. – Tyúké, libáé nem lehet, pedig olyasmi.

– Hasonlít, mert szárnyas jószág volt ez is. A csudálatos féniks-madár.

*

Gyakran álmodom három éve halott anyámmal. Amikor legelőször jelent meg alakja, akkor is tisztában voltam azzal, hogy valójában ő már nem él, most mégis itt látom mozogni és beszélni, együtt utazunk valahová, kattog a vonat kereke, anyám egy régi történetet mesél, talán azt, anyjával hogyan utaztak fel Szegedről Budapestre színházat nézni ezerkilencszázharminc-valahányban, mesél a havas tájról és arról, amíg ők ültek az előadáson, addig nagyapám a rádión hallgatta az egyenes közvetítést, erről mesél anyám, és engem zavar ez a helyzet, mert álmomban is tudom, hogy ő már nem él, ezért nem örülhetek annak, hogy most mégis elevennek látom, elnézek a feje fölött, kerülöm a tekintetét, ne kelljen a szemébe mondanom, de hát téged már eltemettünk a randvánci dombok alatt, emlékszel?

Addig-addig zavart ez a visszatérő helyzet, amely ébredésemet is nyomasztóvá tette, mert nem tudtam kiigazodni a megjelenítés lelki mechanizmusán, miért látom újra és újra elevennek anyámat, s miért tudom közben pontosan, hogy nem lehet az, miért nem veszi el agyam éjszakai automatizmusa vagy a tudás bizonyosságát vagy a látomás élességét, külön-külön bármelyiket elfogadnám álmaimban, de a kettő zavart, addig-addig, amíg egyszer a megoldás is felkínálkozott, tiszta felismerés formájában. Igyekezetem ellenére ugyanis anyám váratlanul elkapta a tekintetemet, pontosan értette, mi a gondom ezzel az egésszel, kicsit elmosolyodott, és azt mondta, de hát ez korábban történik, fiacskám.

Így emelte át a halála utáni álmaimat a halála előtti történésbe, s ezzel helyére is került minden. Most már szemébe nézhetek, amikor a havas táj látványát egyszerre unjuk meg az idő kattogó vonatán.

*

Új könyvemben (Tejmozi, 2011) hősöm apja meghal a regény egy adott pontján, de ha valaki nem olvassa odáig a szöveget, akkor az ő számára még él, életben van, életben marad hősöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi. Addig még vidáman tesz-vesz a faházban hősöm apja a regényemben, teát főz, kenyeret pirít, diót tör, feláll sóért, kiskanálért, beengedi vagy kizavarja a macskáit, álldogál a könyvespolc előtt, ujjbögyeit húzza a gerinceken, majd kicsit ledől a pamlagra pihenni, le-lecsukódó pillái alól nézegeti a szemközti falon a kárpitot, amelyről soha nem tudta eldönteni, hogy titkos, kifejthetetlen szépségével vagy láthatón otromba, frivol ízléstelenségével izgatja-e fel jobban, s hogy mit tud újra és újra olyan alaposan szemügyre venni az egyetlen nagy vágyódássá növesztett nimfán és a kéjes ábrázattal fejét ölébe hajtó egyszarvún, ezen az egyszerre otrombán perverz és megejtően szűzi légyotton, amely úgy teszi gúny tárgyává az eredeti legendát, hogy egyszerre meg is szenteli. Addig nézi az ezerszer látott képet, amíg talán el is alszik egy rövid időre hősöm apja a regényemben, de aztán hirtelen felriad, felkel, és mint aki sürgős munkát hagyott félbe, kimegy az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás.

*

Az ungvári ortodox izraelita hitközség az Ungváron is dühöngő spanyolnáthajárvány idején 1918-ban különös szertartást rendezett egy fiatal pár számára.

Mint a lapok beszámoltak róla (ezúton köszönöm meg L. Juhász Ilona szövegküldeményét), a „spanyoljárvány” meggátlása céljából a jegyespár „künn a zsidó temetőben” fogadott egymásnak örök hűséget. Temetőben esküvőzni? Elég bizarr ötlet.

Az Ung c. újság 1918. évi október 27-i számában babonaságot emleget, kétségbe vonja a ceremónia értelmét és azt is, hogy valódi vallási hagyományon alapulna. Nem kevés iróniával fűszerezett cikkében többek között ezeket írja:

„F. hó 20-án – vasárnap – délután folyt le a rendkívüli körülményű esküvő az igazán kies fekvésű, fákkal borított zsidó temetőben. Már 2 órakor kocsik és gyaloglók óriási tömege lepte el az utcákat és a Domonya mellett fekvő temető útját. Rég nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy esemény iránt, mint e »temetői esküvőn«. Az embereket inkább a »rendkívüliség«, a szenzáció vonzotta. Mert valami nagy meghatottságot, vagy buzgóságot mikroszkóppal sem lehetett felfedezni. A gyönyörű őszi nap sugarai derűt öntöttek a több ezer főre tehető sokaságon.

Ilyen esküvő Ungváron először 1878-ban a nagy kolerajárvány idején volt, az a házaspár ma is él még Ungváron igen megelégedetten…

Három óra után végre megérkezik a jegyespár, Weisz Sámuel kereskedősegéd és menyasszonya, Grünberger Regina, a nap hősei. Óriási tolongás és senki sem tud rendet teremteni. A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és az adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyolnátha.

Mindenki az új párt akarta látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek-énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb a tolongás, visítás, kiabálás – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogatnak a kijáratnál, úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…”

A cikk azt sem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a jegyespár a különös körülmények vállalásáért „a Chevra Kadisah szent-egylettől 6000 korona hozományt” kapott.

Néhány nappal később olvasói reagálásban bizonyos Deutsch Jenő kiigazítja a cikkíró tévedéseit és magyarázatot is ad a nem mindennapi eseményre.

„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegényke részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”

Esküvő a temetőben. Bizarr, de gyönyörű képtelenség. Az irónia lehet akár jogos is, ám az aktus szimbolikus ereje vitathatatlan, hiszen a halál alighanem a leghitelesebb tanúnk akkor, amikor az életre esküszünk.

Az ifjú házasok további sorsáról semmit sem tudni. A járvány azonban már rég elmúlt, amikor Basa Péter fényképésznek az esküvőn készült néhány igen sikerült fotója még mindig ott díszelgett az ungvári Korzó kirakataiban.


Megjelent: Mozgó Világ, 2012/02

 

Fenti írásomat nem sokkal azelőtt küldtem el a szerkesztőségnek, mint hogy a Fórum Intézet honlapján megjelent L. Juhász Ilona hasoncímű néprajzi tanulmánya.  Forrásunk azonos. Két éve annak, hogy Ilona (Liszka József néprajzos barátom azonos szakmát űző felesége) elküldte nekem az Ung című ungvári lap néhány 1918-as közleményét, azt kérdezve, nem tudok-e valamit az ezekben leírt furcsa esetről. Sajnos csak nemleges válasszal szolgálhattam, de eléggé érdekesnek találtam a leírtakat. Icu már akkor jelezte, hogy feltétlenül utánajár a különös történet néprajzi és vallási vonatkozásainak. Ezt meg is tette, kutatásának eredménye a fentebb említett és belinkelt dolgozat. Az ő munkájától teljesen függetlenül olykor nekem is eszembe jutott a csaknem száz évvel ezelőtti ungvári esemény. Amikor pedig első idei mozgós hónaplómban  (nem először) a halál témája köré sorakoztattam néhány frissebb és régebbi emlékemet, tapasztalatomat, igencsak kínálta magát, hogy a több epizódból álló írást a temetői esküvő képeivel és szimbólumával zárjam.

Arabella Dolýk és a ruszin eredetmítoszok

arabellaBüszkén mutatja hét esztendei munkájának bordó műbőrbe kötött eredményét. Újra és újra nekifutok a hosszú címnek, aztán inkább belelapozok… Van benne elég sok helyszíni fotó, jobb híján elidőzöm a hegyi kunyhóknál, fatemplomoknál. Hümmögök, mintha ismerném ezt a világot. Holott a külsőségeit sem eléggé. De mennyivel többet tudhat az, aki a legmélyére ásott.

Csak külseje alapján ítélhetek a vastag kötetről is. Szép nagy disszertáció. Ha nem is elnöki. És ha azzal szemben ennek az eredetiségéhez nem is férhet kétség. Egyetlen baja van, az viszont súlyos: nem tudom elolvasni. A szlovák-ruszin apa-anyanyelvű szerző ugyanis angolul írta. Még az sem biztos, hogy a címét sikerül hibátlanul ide másolnom: „The Influence of the European Cultural Tradition on Origin Myths of Subcarpathian Ruthenians”. A kutató nem kevesebbre vállalkozik munkájában, mint arra, hogy bemutassa: az európai kulturális tradíciók mely motívumai fedezhetők fel a kárpáti régió ruszinságának az eredetmítoszaiban. Talán mondanom sem kell, hogy az érdemi részt a görög mitológiával indítja és nemcsak az Artúr-legendáig és a Kalevaláig jut el, hanem a magyarok számos ősmondája is szóba kerül, mint lehetséges forrás vagy párhuzam. Történelmi távlatból nézve a sok vándormotívum és kölcsönviszony megléte egyáltalán nem meglepő.

Ami viszont döbbenetes: hogy itt él velünk egy nép, és alig tudunk róluk valamit azon túl, hogy szlávok, hogy többségükben görög katolikusok, hogy évszázadokig a magyar államiság keretében éltek, s hogy állandó vita folyik származásukról és nyelvükről: vajon képeznek-e önálló nemzetet-nemzetiséget, avagy csupán az ukránság egy ágának kell tekinteni őket. Irodalmi nyelvük inkább nincs, mint van (a ruszin függetlenségi mozgalom múlt századi szellemi vezéralakjai például egészen egyszerűen oroszul írtak, helybéli kortárs alkotóik többsége pedig már „ukránul” szocializálódott, így ezen a nyelven alkot). Tudjuk, hogy főleg Kárpátalja hegyvidéki részét lakják, hogy jelentős populációjuk él Szlovákiában, Szerbiában, hogy számottevőek emigráns csoportjaik Kanadában és az Egyesült Államokban. No meg, persze, hogy ők voltak a szabadságharcban II. Rákóczi Ferenc hűséges népe. De hogy voltaképpen milyen kollektív tudattal rendelkezik a gens fidelissima, a keresztény hit mellett, alatt, mögött milyen elemi erejű ősiségek rejtekeznek, arról nincs igazi ismeretünk.

Illetve én most már tudok ezt-azt. Mert ha nyelvismeret hiányában elolvasni nem is vagyok képes a disszertációt, sok mindenről mégis kialakult némi elképzelésem. A szerző ugyanis hosszú ideje levelezik velem (négy másik nyelven; és ebben a szlovák még benne sincs…), nem egyszer részletekbe menően beszámolt eredményeiről. És talán nem csupán hálából, nemcsak azért, mert segítettem neki itteni kapcsolatai kiépítésében és első hegyvidéki útjain én kalauzoltam, hanem mert valamiért fontosnak gondolta, hogy engem is beavasson egy rejtett és egyre inkább feledésbe merülő világ titkaiba. Levelein kívül erről az átbeszélgetett hosszú esték is meggyőztek, amikor terepmunkáiból visszatérve Éva finom vacsorával várta és ő szinte egy hangfelvétel hitelességével adta tovább nekünk az oral history éppen begyűjtött darabját. Ilyenkor a súlyos ószláv misztikum és a pogány varázslat keveredve ülte meg a szobát.

De más miatt is emlékezetesek maradnak estéink. Magyarázatai és vitáink orosz, ukrán, ruszin szavai közé alkalomról alkalomra, évről évre egyre több magyar vegyült. Volt időszak, amikor mi hozzá már csak magyarul beszéltünk, ő valamelyik szláv nyelven válaszolgatott. Aztán egyszerűsödött a helyzet. Lassan visszatanulta tőlünk dédapja nyelvét. „Mindazonáltal az archetípusok kialakulásának Young-féle elmélete mutat bizonyos hiányosságokat”. Ez volt az első magyar mondat, amely elhagyta az ajkát. És, ha jól számolom, ez volt a hetedik nyelv a sorban, amelyen ettől kezdve folyékonyan beszélt.

Eperjesen, Szlovákiában született Bella Dolýkova néven. Ereiben szlovák, ruszin, magyar, szász vér csörgedezik, így „von haus aus” otthonos több nyelvben, a csehet, oroszt és az angolt hozzátanulta, gimnazistaként már ezeket is anyanyelvi szinten beszélte. Hát igen, így könnyű kutatni, különböző kultúrákat összehasonlítani.

2001-ben a prágai angol gimnáziumban érettségizett, majd Londonba került, ahol felsőbb tanulmányait végezte, 2007-ben diplomázott kulturális antropológia szakon. Közben egy EU-s ösztöndíjat elnyerve 2005-től a rutén etnikai csoportok eredetmítoszait kutatta előbb Eperjesen és környékén, majd – és főleg – Kárpátalján, továbbá a Vajdaságban. Ez érett most disszertációvá. Elhozta megmutatni. Nekünk és a hegyek fáinak, mint a Nyírő-regény hőse.

Bár a kutatásai révén került velem kapcsolatba, később az irodalom hozott minket közel egymáshoz: kiderült, hogy kamasz kora óta ír verseket. Ezeket kérésemre megmutatta nekem, segített megértésükben. És mivel nekem nagyon tetszettek, jó párat le is fordítottam; hébe-hóba meg is jelengettek különböző (főleg internetes) orgánumokban. (Spanyolnátha, Kistangó, BárkaOnline, Káfé Főnix, Manzárd…)

Itt gyorsan hozzá kell tennem, hogy nem születési nevén publikál. A Dolýkova vezetéknév tipikus szlovák képződmény: a nők nevéhez kötelezően hozzáteszik az -ova végződést. Ugye hallottunk már olyat a hírekben, hogy Hillary Clintonova.

Néhány éve a szlovák parlament olyan törvényt fogadott el, amelynek alapján ez a használati forma már nem kizárólagos. Például a szlovákiai magyar nők, ha új keresztlevelet kérnek ki, hivatalossá tehetik ovátlanított vezetéknevüket. Bella így járt el, így ő most Dolýk, édesanyja viszont továbbra is Dolýkova, mivel a mama nem kért változtatást… S hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a verselni kezdő ifjú hölgy a keresztnevét is megváltoztatta, szerinte publikációk fölött a Bellánál sokkal jobban fest a dallamos, poétikus hangzású Arabella.

Én pedig nem tudom úgy leírni a nevét, hogy ne jusson eszembe egy nagyon régi, de meghatározó fontosságú olvasmányom. Pontosan tudom, hogy az Arabella névvel Sütő András Káin és Ábel című, megrázó erejű drámájában találkoztam először. Az Éden csodálatos, de a Biblia által nem ismert, titkos eredetű „csillaglánya” valahogy összekapcsolódott bennem a hegyi bacsáktól mondákat gyűjtő érzékeny lelkű költővel. Így aztán most azon sem csodálkozhatom, amikor azt meséli, hogy az egyik eredetmítosz szerint a ruszinok a csillagokból érkeztek erre a földre.

Ő nem emlékszik rá, én meg nem szólok neki, hogy ebbe a titokba már évekkel ezelőtt beavatott, és én nem átallottam a motívumot Tejmozi c. regényembe beépíteni.

Szemben a hivatalos Magyarországgal

Abból a szomorú alkalomból, hogy a Magyar Köztársaság – úgy is, mint demokratikus jogállam – 2012. január elsejével, az egypárti, kirekesztő szellemű, a történelem kerekét visszafelé forgató alkotmány életbe lépésével megszűnt, megalakítottam a magam Virtuális Magyar Köztársaságát, amely blog formájában öltött testet. Kárpátaljai magyarként szellemi szempontból voltaképp eddig is valamiféle magasba emelt virtuális haza lakója voltam. Ukrajnát soha nem fenyegette az a veszély, hogy hazámnak érezzem, mindig is úgy tekintettem rá, mint valami kellemetlen éghajlatra, de a tényleges Magyarországot se vallhattam magaménak – egyfelől azon egyszerű okból, hogy soha nem laktam a területén, másfelől mint a különböző politikai kurzusok uralta állami formáció sem tudta szívembe lopni magát. Hosszú ideje állandósult az a véleményem, hogy a hivatalos Magyarország szerencsétlenül, felemásan, koncepciótlanul, önérdekűen foglalkozik a határon túli magyarok kérdéskörével. Így aztán, amióta a magyarságtudat meghatározó részévé vált identitásomnak, szellemi síkon egyfajta elvonatkoztatott nyelvi és kulturális hazában élek, amely fölötte áll mindenféle földrajzi, politikai, állampolgári meghatározottságnak. Ugyanakkor ez a magasba emelt haza eddig a tényleges Magyarországgal összefüggésben képződött meg tudatomban, és korábban nem éreztem szükségét annak, hogy mint „külön helyet” meghatározzam. Erre a lépésre csak most szántam el magamat, látva, hogy a választók felhatalmazásával és bizalmával messzemenően visszaélő politikai erő hogyan sajátítja ki a maga számára és hasznára mindazt, amit a magyarság közös ügyének gondolok. Teszi mindezt arrogáns elszántsággal, álszent hazugságokkal és cinikus arcátlansággal, ráadásul olyan módon, hogy nem csupán a szellemi élet és kultúra egészséges működését mérgezi meg, hanem gazdasági csődbe is sodorja az országot. Külön-külön e két kedvezőtlen körülmény még elviselhető: a szellemi szabadság segít átvészelni az anyagi gondokat, a jólét pedig elviselhetőbbé teheti a szabadságjogok egy részének a hiányát. Ám amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg. Bővebben…

Válság? Miféle válság?

Az irodalom válsága

Nemrégiben egy felkérésre reagáltam.  Literátus barátom  arra kérte kollégáit, szóljanak hozzá véleményéhez, amely ezzel a mondattal kezdődött: „Letagadhatatlan, hogy az irodalom válságban van”, s egy rövid bekezdésben ki is fejtette, szerinte miért, azt állítva például, hogy „A több éves munkát igénylő, precízen kidolgozott nagyregények ideje leáldozott”. Ezzel semmiképpen nem érthettem egyet, hiszen épp most került az olvasó elé egy pont ilyen regényem. (Más kérdés, hogy a kultúra intézményrendszere komoly veszélyben van, alá is írtam a petíciót. Maga az irodalom azonban…)

Akkor adott válaszom bizonyos fejlemények miatt frissítésre szorult, így itt most egy aktualizált, kibővített, linkekkel megtűzdelt – és eredetileg is kellőképpen nagyképű – szöveget adok közre.

Még hogy válság?

Amikor egyszer a legnagyobb magyar színésznők egyike valami isten háta mögötti helyen kényszerült fellépni, körbenézett a porfészekben és azt mondta: „A színház ott van, ahol én játszom.”

Közismert szerénységemtől indíttatva most én is hasonló módon nézek körbe a „Letagadhatatlan, hogy az irodalom válságban van” kijelentés környékén, és azt mondom, nincs itt semmiféle válság, minthogy irodalom ott van, ahol én írok, én pedig nem vagyok krízisben, mondhatni ellenkezőleg, a néhány évvel ezelőtti megtorpanás után most kora-öregkori másodvirágzásom szirmait bontogatom egyre s másra, közben új hajtásokat eresztek és szorgosan élesítgetem közírói töviseimet is. Most jelent meg a „több éves munkát igénylő, precízen kidolgozott” regényem, nagyobbfajta versválogatásom egy másik, naplókönyvem egy harmadik kiadó várakozólistáján, havi irodalmi-közéleti naplójegyzetem immár hetedik éve a Mozgó Világban, versfordításaim az ehavi Forrásban, sajátom az Opusban és egy monsre rendezvényen, továbbiak bízhatóan még az idén az Esőben és a Bárkában, limerikjeim, haikuim és aforizmáim ellenőrizetlenül terjednek a hálón, van huszonöt webhelyem, írok irodalomról, filmekről, zenéről, politikáról, indítok akciókat, részt veszek másokéiban, megalkottam és buzgón művelem a posztmodern koan és a szarkasztikus önhalálhír irodalmi műfaját, annyi az alteregóm, hogy kegyeimért versengve már összevesznek egymással, van továbbá virtuális irodalmi felolvasóhelyem és egyszemélyes alkotócsoportom (a Kilencek, Nyolcak, Hetek stb. mintájára létrehozott Egyek), nemzeti holdfogyatkozást tartottam a Kárpát-medencében, miközben a helybéli állatvédők érdemeimet elismerve kineveztek Kárpátalja díszpintyévé.

Még hogy válság???!

Piha!

itt is