A játékrontó / Tejmozi-mondatok

Egy játékot persze nem szabad túlságosan komolyan venni. Nem történt tragédia. A szerepjátékokat én is szeretem és “nagyban” űzöm; ám itt talán másról van szó. Ha valaki odaül a többiekhez a játékasztal mellé, akkor, szerintem, illik betartania azokat a játékszabályokat, amelyek szerint a többiek játszanak. Aki ezt nem teszi, az nem jópofa, hanem csaló. Sajnálom, hogy Gyuri elrontotta ezt a játékot – amiért is az összes többi játékostárstól ezúton kérek elnézést -, de azt hiszem, csak magamat okolhatom emiatt, és bosszankodás helyett inkább levonom a bennem már rég érlelődő következtetéseket.

Forrás: Egy regény keletkezéstörténetéből – Tejmozi-mondatok

Évával a Csillagszállóban

Ma a szép kiállítású, tartalmas lapszám tiszteletpéldányai is megérkeztek. Sajnos a kiadvány webes interpretációja nem alkalmas a teljes anyag megismerésére. Fenn van ugyan a tartalomjegyzék, de az írások nem érhetők el, illetve néhány cím kattintható, de ekkor nem weboldal nyílik meg, hanem letöltődik a szöveg Word doksija. Emögött biztosan van valamilyen megfontolás (takarékosság?, szerzői jog?), de nem igazán alkalmas forma.

Ezért én – Éva nevében is megköszönve Pálfi Anna főszerkesztőnek a megkeresést, a publikációkat és a példányokat – nem is a .doc-elérést, hanem két megjelent versem rendes blogos megjelenésének a linkjét tűzöm be ide:

útjánÉvával a Csillagszállóban.

A sufni

Ötéves volt, amikor az anyja először zárta a sufniba büntetésül, amiért az új szoknyájában beletoccsant a sárba. Ettől kezdve mindig ide csukta be, ha rossz fát tett a tűzre, vagy ha útjában volt. Csak először sírt, később rájött, hogy a sufniban lenni jó, a réseken besütő nap csíkokat rajzol a porba, a hasított fából pedig tornyot lehett építeni. Kifelé nézelődni is remek szórakozás: figyelheti, mi történik az udvaron, ki megy el a kerítés előtt – de őt nem látja senki.

Tízéves volt, amikor először zárta magára a sufnit. Ettől kezdve mindig ide menekült, ha kitört a családi veszekedés vagy ha valaki megbántotta. Akkor is ide csukózott be, amikor az új papája nyúlkálni próbált a szoknyája alá. A sufniban jó volt,  a réseken besütő nap csíkokat rajzolt a porba, a hasított fából pedig egyre magasabb és szebb tornyokat építhetett. A legjobban sikerült mögül köszönt rá egy napon kis barátja, aki attól kezdve mindig itt várta.

Tizenöt éves volt, amikor először nem engedte a sufniba zárni magát. El szeretett volna menni a táncmulatságra, de az anyja hallani sem akart róla, és mert ő megmakacsolva magát mégis készülődni kezdett, már az új szoknyáját is felvette, az anyja csuklón ragadta és már vitte is a sufni felé. De nem bírt vele, kiszakította magát a szorításból. Ettől kezdve soha többé nem lépett be a sufniba, ahonnan addigra kis barátja is kiköltözött, ő pedig a táncmulatság után a klub mögött boldogan tette szét a lábát a legcsinosabb legénynek.

Húszéves volt, amikor büntetésül az anyját először zárta a sufniba.