Mindenkinek van egy Tyutcsev-álma

Iskolás koromban verset fejből mondani soha nem tudtam. Ha nagyon muszáj volt, az iskolában persze megtanultam a memoritereket, de kínkeservesen. Feleléskor erősen koncentrálva elmondtam, de már másnap erre nem lettem volna képes. Alig is tudok néhány verset elejétől végéig elmondani – még a kedvenceimet se. Még a sajátjaimat se. (Ha valamiért – de csak ezért! – mindig irigyeltem Vári Fábián Lászlót, aki nemcsak az összes saját opuszát tudja fejből – na jó, ez nem olyan sok – de a fél magyar költészetet is.) Különösen nehezen boldogultam az orosz versekkel. De rájöttem egy csodálatos trükkre. Ha „megzenésítem” a verset, hipp-hopp meg tudom tanulni, a dallam mellé valahogy azonnal rögzülnek a verssorok is. Egy-két (számomra) emlékezetes trükkömre jól emlékszem, szoktam is mesélni őket, s – fájdalom – néha elő is adom a zenés produkciót. Puskin Téli utazása például fantasztikusan jól ráillik egy iskoláskorombeli rettenetes Alla Pugacsova-slágerre… (Páp-páp, pápáráppá páp-páp…) Talán ennél is nagyobb blaszfémia, hogy József Attila Nyár című versére én magam komponáltam egy rock and rollt…

Forrás: Mindenkinek van egy Tyutcsev-álma

Vitázni egy meggyőződésessel

nagyon nehéz elhinnem, amit pedig állítasz, hogy ugyanúgy tiszteled a véleményemet, mint én a tiedet. Mert hogyan tisztelheted a véleményemet, ha eközben az értékrendemet, amely a véleményemet megalapozza, nem tartod olyan jónak és értékesnek mint a magadét? Lásd meg a különbséget: én érvelhetek olykor tüzesen és indulatosan ellenedben, el is ragadtathatom magam, de soha nem vitatom el tőled, hogy a magad szempontjából igazad van abban, ami számomra elfogadhatatlan. Te viszont az én szempontomat eleve megkérdőjelezed, alább helyezed a magadénál. Rossz irány, rossz vonat – mondod. És elzakatolunk egymás mellett

Forrás: Vitázni egy meggyőződésessel

Pirézségem története, 5

A piréz olyan, mint a fa tetejéről rugaszkodva messze szálló teknősbéka. Nem lehet komolyan venni, de mégis muszáj: hiszen épp most repül be a csukott ablakon

Félreérti tehát ezt magatartást az, aki nem látja benne a kettősséget: komoly dolog az elszánt tükörbenézés és a másoknak a tükörrel való szigorú szembesítése – de ez remekül összefér a tükör-mögüli kikacsintás és gúnyolódó grimaszvágás mulatságos szerepjátékával. Ha pedig a piréz magatartás ilyen, akkor botorság lenne elvárni, hogy ezt a piréz attitűdöt mások komolyabban kezeljék, mint maga a grimaszokat vágó piréz.

Forrás: Pirézségem története, 5

BDK: Afférom Tóth Istvánnal

Néhány évi barátinak mondható kapcsolat után 2004-ben komolyabb afférom támadt Tóth Istvánnal., a Határon Tuli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori osztályvezetőjével. A kárpátaljai származású, azelőtt más beosztásokat betöltő fideszes hivatalnok eleinte annak ellenére szimpatizált velem, hogy tudható volt: más-más politikai-világnézeti táborhoz tartozunk. Ezt azután is folytatni próbálta, hogy az első Orbán-kormány HTMH-osztályvezetőt csinált belőle, és a hozzám fűződő viszonya valószínűleg feloldhatatlan ellentmondásba került főnökei elvárásaival: ekkor én már olyan erősen Fidesz-ellenes és KMKSZ-ellenes voltam, hogy ez nehezen lett összeegyeztethető az ő elkötelezettségeivel és (anyagi, érvényesülési) érdekeivel. Ennek első bizonyítéka egy eléggé furcsa könyvismertetője volt 2001-ben: felkérésemre ő mondta el a könyvbemutató „méltatást” új kötetemről a Könyvfesztiválon – ilyen alkalmakkor nemigen szokás pártpolitikai alapon bírálni a bemutatandó könyvet; de ő megtette. Ezt szóvá is tettem egy naplóbejegyzésemben, megjegyezve, hogy pártkatonaként viselkedett. Ezen megsértődött, de – mivel kb. 1:1-re álltunk – elsimult a dolog, egy rövid időre rendeződött kapcsolatunk.

Forrás: Afférom Tóth Istvánnal

BDK és Gutenberg-galaxis

A rocktól aztán fokozatosan áthúzódtam a blueshoz és a jazzhez, ma már az utóbbit hallgatom a legtöbbet, rajongok minden irányzatáért, bár a szvingnél, dixinél ma már jobban kedvelem a kortárs modern jazzt, Miles Davist, Keith Jarrettet, Chick Coreát, Herbie Hancockot, illetve persze a kortárs magyarokat, Vukán Györgyöt, Oláh Kálmánt, Binder Károlyt, Babos Gyulát, Szakcsi Lakatost. Érdekelnek a határműfajok, a népzenei elemeket felszívó jazz (pl. Jan Garbarek ilyen jellegű lemezeit, vagy Nusrat Fateh Ali Khan és Trilok Gurtu albumai). Jóban vagyok szinte minden hangszeres népzenével, a délszláv és balkáni ritmusok izgalomba hoznak, hogy aztán Ravi Shankar szitárja megnyugtasson. A magyar népzenének is a hangszeres (és lehetőleg archaikus) válfaját kedvelem, de például a magas, hasítóan kristálytiszta női hangon megszólaló népdaloktól kiugrom az ablakon, mint ahogy a hujjujujolós népitánc-zenét sem állhatom.

Forrás: BDK és Digitális Mikrokozmosza

2001. szeptember 11. – 14 éve…

A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást

Forrás: 14 éve, ezen a napon

Arabella Dolýk és a ruszin eredetmítoszok

Büszkén mutatja hét esztendei munkájának bordó műbőrbe kötött eredményét. Újra és újra nekifutok a hosszú címnek, aztán inkább belelapozok… Van benne elég sok helyszíni fotó, jobb híján elidőzöm a hegyi kunyhóknál, fatemplomoknál. Hümmögök, mintha ismerném ezt a világot. Holott a külsőségeit sem eléggé. De mennyivel többet tudhat az, aki a legmélyére ásott.

Csak külseje alapján ítélhetek a vastag kötetről is. Szép nagy disszertáció. Ha nem is elnöki. És ha azzal szemben ennek az eredetiségéhez nem is férhet kétség. Egyetlen baja van, az viszont súlyos: nem tudom elolvasni. A szlovák-ruszin apa-anyanyelvű szerző ugyanis angolul írta. Még az sem biztos, hogy a címét sikerül hibátlanul ide másolnom: „The Influence of the European Cultural Tradition on Origin Myths of Subcarpathian Ruthenians”. A kutató nem kevesebbre vállalkozik munkájában, mint arra, hogy bemutassa: az európai kulturális tradíciók mely motívumai fedezhetők fel a kárpáti régió ruszinságának az eredetmítoszaiban. Talán mondanom sem kell, hogy az érdemi részt a görög mitológiával indítja és nemcsak az Artúr-legendáig és a Kalevaláig jut el, hanem a magyarok számos ősmondája is szóba kerül, mint lehetséges forrás vagy párhuzam. Történelmi távlatból nézve a sok vándormotívum és kölcsönviszony megléte egyáltalán nem meglepő.

Ami viszont döbbenetes: hogy itt él velünk egy nép, és alig tudunk róluk valamit azon túl, hogy szlávok, hogy többségükben görög katolikusok, hogy évszázadokig a magyar államiság keretében éltek, s hogy állandó vita folyik származásukról és nyelvükről: vajon képeznek-e önálló nemzetet-nemzetiséget, avagy csupán az ukránság egy ágának kell tekinteni őket. Irodalmi nyelvük inkább nincs, mint van (a ruszin függetlenségi mozgalom múlt századi szellemi vezéralakjai például egészen egyszerűen oroszul írtak, helybéli kortárs alkotóik többsége pedig már „ukránul” szocializálódott, így ezen a nyelven alkot). Tudjuk, hogy főleg Kárpátalja hegyvidéki részét lakják, hogy jelentős populációjuk él Szlovákiában, Szerbiában, hogy számottevőek emigráns csoportjaik Kanadában és az Egyesült Államokban. No meg, persze, hogy ők voltak a szabadságharcban II. Rákóczi Ferenc hűséges népe. De hogy voltaképpen milyen kollektív tudattal rendelkezik a gens fidelissima, a keresztény hit mellett, alatt, mögött milyen elemi erejű ősiségek rejtekeznek, arról nincs igazi ismeretünk.

Illetve én most már tudok ezt-azt. Mert ha nyelvismeret hiányában elolvasni nem is vagyok képes a disszertációt, sok mindenről mégis kialakult némi elképzelésem. A szerző ugyanis hosszú ideje levelezik velem (négy másik nyelven; és ebben a szlovák még benne sincs…), nem egyszer részletekbe menően beszámolt eredményeiről. És talán nem csupán hálából, nemcsak azért, mert segítettem neki itteni kapcsolatai kiépítésében és első hegyvidéki útjain én kalauzoltam, hanem mert valamiért fontosnak gondolta, hogy engem is beavasson egy rejtett és egyre inkább feledésbe merülő világ titkaiba. Levelein kívül erről az átbeszélgetett hosszú esték is meggyőztek, amikor terepmunkáiból visszatérve Éva finom vacsorával várta és ő szinte egy hangfelvétel hitelességével adta tovább nekünk az oral history éppen begyűjtött darabját. Ilyenkor a súlyos ószláv misztikum és a pogány varázslat keveredve ülte meg a szobát.

De más miatt is emlékezetesek maradnak estéink. Magyarázatai és vitáink orosz, ukrán, ruszin szavai közé alkalomról alkalomra, évről évre egyre több magyar vegyült. Volt időszak, amikor mi hozzá már csak magyarul beszéltünk, ő valamelyik szláv nyelven válaszolgatott. Aztán egyszerűsödött a helyzet. Lassan visszatanulta tőlünk dédapja nyelvét. „Mindazonáltal az archetípusok kialakulásának Young-féle elmélete mutat bizonyos hiányosságokat”. Ez volt az első magyar mondat, amely elhagyta az ajkát. És, ha jól számolom, ez volt a hetedik nyelv a sorban, amelyen ettől kezdve folyékonyan beszélt.

Eperjesen, Szlovákiában született Bella Dolýkova néven. Ereiben szlovák, ruszin, magyar, szász vér csörgedezik, így „von haus aus” otthonos több nyelvben, a csehet, oroszt és az angolt hozzátanulta, gimnazistaként már ezeket is anyanyelvi szinten beszélte. Hát igen, így könnyű kutatni, különböző kultúrákat összehasonlítani.

2001-ben a prágai angol gimnáziumban érettségizett, majd Londonba került, ahol felsőbb tanulmányait végezte, 2007-ben diplomázott kulturális antropológia szakon. Közben egy EU-s ösztöndíjat elnyerve 2005-től a rutén etnikai csoportok eredetmítoszait kutatta előbb Eperjesen és környékén, majd – és főleg – Kárpátalján, továbbá a Vajdaságban. Ez érett most disszertációvá. Elhozta megmutatni. Nekünk és a hegyek fáinak, mint a Nyírő-regény hőse.

Bár a kutatásai révén került velem kapcsolatba, később az irodalom hozott minket közel egymáshoz: kiderült, hogy kamasz kora óta ír verseket. Ezeket kérésemre megmutatta nekem, segített megértésükben. És mivel nekem nagyon tetszettek, jó párat le is fordítottam; hébe-hóba meg is jelengettek különböző (főleg internetes) orgánumokban. (Spanyolnátha, Kistangó, BárkaOnline, Káfé Főnix, Manzárd…)

Itt gyorsan hozzá kell tennem, hogy nem születési nevén publikál. A Dolýkova vezetéknév tipikus szlovák képződmény: a nők nevéhez kötelezően hozzáteszik az -ova végződést. Ugye hallottunk már olyat a hírekben, hogy Hillary Clintonova.

Néhány éve a szlovák parlament olyan törvényt fogadott el, amelynek alapján ez a használati forma már nem kizárólagos. Például a szlovákiai magyar nők, ha új keresztlevelet kérnek ki, hivatalossá tehetik ovátlanított vezetéknevüket. Bella így járt el, így ő most Dolýk, édesanyja viszont továbbra is Dolýkova, mivel a mama nem kért változtatást… S hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a verselni kezdő ifjú hölgy a keresztnevét is megváltoztatta, szerinte publikációk fölött a Bellánál sokkal jobban fest a dallamos, poétikus hangzású Arabella.

Én pedig nem tudom úgy leírni a nevét, hogy ne jusson eszembe egy nagyon régi, de meghatározó fontosságú olvasmányom. Pontosan tudom, hogy az Arabella névvel Sütő András Káin és Ábel című, megrázó erejű drámájában találkoztam először. Az Éden csodálatos, de a Biblia által nem ismert, titkos eredetű „csillaglánya” valahogy összekapcsolódott bennem a hegyi bacsáktól mondákat gyűjtő érzékeny lelkű költővel. Így aztán most azon sem csodálkozhatom, amikor azt meséli, hogy az egyik eredetmítosz szerint a ruszinok a csillagokból érkeztek erre a földre.

Ő nem emlékszik rá, én meg nem szólok neki, hogy ebbe a titokba már évekkel ezelőtt beavatott, és én nem átallottam a motívumot Tejmozi c. regényembe beépíteni.