Szociálpszichológia… Talán még most is rejtelmesen-sejtelmesen hangzik sokak számára. Holott a társadalom lélektani állapotáról és mentális egészségéről az árulja el a legtöbbet, hogy működnek-e – és a társadalmat milyen mértékben hatják át – a szolidaritás elemi és komplexebb mechanizmusai. Hol tartott ezen a téren Magyarország 2007-ben – és jaj, hol tart most…
Farkas András alábbi fontos cikke eredetileg az azóta megszűnt Hírszerzőben jelent meg 2007-ben. A Google azóta nem találja. Illetve egy ideje most már újra olvasható a teljes szöveg itt, az Első.XYZ blogon:
Szolidaritás és társadalompszichológia Magyarországon
Mottó: A szolidaritás nemes eszméjét bevonja a demagógia szürke penésze.
A szolidaritás és a társadalomlélektan Magyarországon
[…] A szolidaritás társadalomlélektani alapjai Magyarországon az utóbbi hatvan évben megroppantak. A szolidaritás nemes eszméjét bevonja a demagógia szürke penésze, rohasztja a politikai megosztottság mentális vírusa és támadja a rasszizmus szívós baktériuma. Valódi szolidaritást csak a verseny képes kikényszeríteni.
A versengő pénztárnak ugyanis érdeke lesz a szegények gyors és hatékony gyógyítása, különben szociális problémák fogják leterhelni és működésképtelenné tenni az ellátórendszert, amely így képtelen lesz megfelelni a versenyelvárásoknak. Az alapellátás azonos színvonalú, általánosan hozzáférhető és a lehető leggyorsabban nyújtott szolgáltatássá csak és kizárólag a szolgáltatók versengése következtében válhat. Vagyis az egybiztosító szavakban szolidáris, a TÖBBÉR (több-pénztáras rendszer) viszont tettekben kénytelen az lenni. Némi különbség, nem?
Ráadásul a nemzeti kockázatközösségre tilos statikusan tekinteni. Kevesebb mint egy évtizeden belül – a Ratkó-korszak nemzedékének tömeges nyugdíjba vonulását követően – pénzügyi szempontból rettenetesen nehéz napok veszik kezdetüket: az öregedés miatt exponenciálisan nőni fog a nemzeti kockázatközösségbe foglalt kockázat.
Az idősekre ma is az egészségügyi ellátások kétharmada jut, s ha figyelembe vesszük emellett azt is, hogy életünk utolsó két hónapjára jut az életünk során összesen ránk fordított egészségügyi költség 90%-a, akkor nyilvánvalóvá válik, milyen veszélyekkel kell hamarosan szembenéznünk. Egyre kevesebb nemzetikockázatidíj-fizetőnek (azaz járulékfizetőnek) egyre több kockázatot kell fedeznie.
*
Ezt a nyomást a nemzeti egybiztosítós rendszer csak az adók (járulékok) emelésével képes enyhíteni, hiszen elveti a versenyt, amely egyedül ismert eszköz a hatékonyság növelésére. Az egybiztosító nem képes az időskori igényekhez optimalizálni az ellátórendszert; főként azzal nem tud majd mit kezdeni, hogy sokkal több lesz az öregekre jellemző krónikus, vagyis hosszantartó és drága ellátási igény, mint a gyorsan pörgő, így olcsóbban gyógyítható akut gond.
Az egybiztosító feltétlen hívei így a nemzeti kockázatközösségben elkerülhetetlenül dagadó kockázatok miatt járulékemelésre szavaznak – a verseny helyett. A TÖBBÉR viszont egyrészt nem hagyhatja annyiban a potyázást, miután a pénztárak eminens érdeke kilobbizni az államtól a járulékfizetési fegyelem erősítését, mert csak az így beszedett járulékok oszthatók majd szét közöttük a fejkvóta alapján, másrészt a verseny fokozásával képes a hatékonyság növelésére (a verseny lényege: az marad fenn, aki ugyanannyiból többet képes kihozni!), harmadrészt a pénztárak a magántőke részvétele miatt, megfelelő feltételek mellett könnyebben lehetnek képesek pótlólagos források bevonására. A TÖBBÉR működése esetén a kockázatok növekedése ezért kisebb erővel kényszerít járulékemelésre.
A nemzeti egybiztosítós modell hívei azt is szeretik hangsúlyozni, hogy az egészség nem lehet üzlet, itt nem jelenhetnek meg profitérdekek. A történelem azonban cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a non-profitnak kikiáltott monopóliumok életveszélyesen károsak.
Minden központosított újraelosztási óriásalap pazarol. Kezelői képtelenek megakadályozni, hogy a nagy fazék körüli tolongásban szupermély magántányérokba lötyögtessék a közös levest. Az ilyen hatalmas központosított pénzalap ráadásul törvényszerűen politikai alkuk tárgyává válik. Mindez a versengő rendszerben elkerülhető – ezért is támadják oly sokan.
Társadalompszichológia. A közjó és a magántőke. A szolidaritás társadalomlélektani alapjai Magyarországon az utóbbi hatvan évben megroppantak. A szolidaritás nemes eszméjét bevonja a demagógia szürke penésze, rohasztja a politikai megosztottság mentális vírusa és támadja a rasszizmus szívós baktériuma. Valódi szolidaritást csak a verseny képes kikényszeríteni. Társadalmi fóbia és szociális szorongás
Más:
BDK NET PR tartalom 