Az önazonosság csapdája

Szorongás és önazonosság

önazonosságAlaptétel, hogy az önmagunkkal való azonosság voltaképp egy belső, elménkben tudatosult önmeghatározás. Idegen szóval ezt nevezik így: identitás. Ez a felfogás jelenti a megértés egzisztens kiterjesztését, ami nem zárul le egy egzisztenciális megértésben, hiszen a kérdés nem juthat – csak időlegesen – nyugvópontra, a kimondott másként és másként érinti, illetve találja el önazonosságunkat.

Pánikhelyzetben nem zárhatjuk ki azt, hogy a megértés eljut arra a pontra, ahol mint értelemalapozó szorongás tárul fel, a pillanat váratlanságában a teljességgel soha nem szabad önmagammal való azonosság  helyzetét értem, tisztán állok magam és szociális fóbiával terhes helyzetem előtt.

A megértett heideggeri szorongás azonban nem mentesülhet a létezés egzisztens paradoxonától, amikor az értett, a magam pszichikailag tiszta értettsége a társadalmi közegben komikumba vagy iróniába fordul át. Végső soron mindkettő a vélelmezett fantasztikus ön-magamnál-létet mint önazonosságot semmisíti meg, akárcsak Heideggernél semmisíti meg a Semmi-megismerés útját a Semmiről való vélekedés.

Erről a komikus átfordulásról, mint tényleges nem-értésről olvashatunk A halálos pánikbetegségben:

De ha a csoportterápiás szeánszon feláll egy pánikbeteg, és amit mond, az helyes – tehát megértette a kognitív terápia lényegét, de aztán, amikor cselekednie kell, éppen az ellenkezőjét teszi a terapeuta által elvárttal, amivel tehát azt bizonyítja, hogy mégsem értette meg a tanulási folyamatot: na, az aztán szorongatóan komikus. Végtelenül és félelmet keltően komikus, hogy valaki megérti a világ szánalmasságának és kicsinyességének teljes igazságát, mindezt valóban képes megérteni, de azt nem képes felismerni magát a szorongás önazonosságát, amit megértett.

Társadalompszichológiai szempontból az identitásunk az általunk betöltött szerepekben, attitűdökben, magatartásformákban, értékrendszerhez való kapcsolódásunkban mutatkozik meg. Az önazonosság-tudatunk a személyiségfejlődés és a szocializáció közös eredménye, és a neveltetés, a közösségi kölcsönhatások, tapasztalatok hatására formálódik olyanná, amilyenné.

Az identitásunk lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük magunkat más élőlényektől. Az emberi közösségben élve éntudatunk teszi lehetővé nemcsak azt, hogy kontrolláljuk cselekedeteinket, hanem azt is, hogy másokkal együtt élni képesek legyünk.

Mégis adódik egy paradoxon: egyrészt vagyok én, és másrészt van az, aki engem én-ként definiál. Én azt mondom: én én vagyok. Az én-tudatom pedig azt mondja nekem: te vagy én. De mi lesz, ha >> folytatás a Pánikblogban: Az önazonosság paradoxona.