Heidegger és szorongás

A lét és a nem mérhető idő

Kevés zseniálisabb szöveget olvastam, mint Heidegger időről tartott előadásának két egymástól függetlenül készült hallgatói jegyzetből összeállított változatát. Az előadó stílszerűen megsemmisítette az eredeti szöveget, mintegy illusztrálva alapgondolatát, miszerint az idő nincs úgy, ahogyan konvencionálisan gondoljuk. Nem múlik el. Eljön, de csak azért, hogy megismétlődjék.

Az időt nem érdemes, sőt nem kell mérni, mert a mérés nem azt mutatja, amit hiszünk, hogy mér. Mindössze annyi történik, hogy az óra mutatói körbe forognak. De akár foroghatnának visszafele is. Legtökéletesebb óra, mely a nappalimban van a falon. Debrecenben készült 1812-ben, s nincsenek mutatói. Ha lenne érzékem Heideggerhez, csak ezt az órát nézném, nem pedig a többit, melyek mutatói egykedvűen, de feltartóztathatatlanul peregnek egyik számról a másikra. A múlt jövő is. A jelen van egyedül, melynek meg kell ismétlődnie bennem, és a többiekkel, akikkel együtt vagyok. Érdekes kérdés, s talán Yollaka válaszol majd rá, hogy mi történik az interneten, a blogok térében az ittléttel. Hol vagyunk most?

Tudjuk, Heidegger náci volt. Ami annyira zavarba ejtő, hogy történelmi szorongásunk alapja lehet. De hogy leküzdjük ezt a szociális fóbiát, kapóra jön egy idézet. Filozófusunknak a Lét és időben olvasható egyik lábjegyzete alkalmas lehet arra, hogy kellőképpen visszariadjunk magától a címben megjelölt szorongástól mint témától. Heidegger ugyanis azt állítja, hogy a szorongás Kierkegaard által megvalósított elemzése és értelmezése megmaradt a jelenvalólét egzisztens megértése körében, s nem érte el semmikor az egzisztenciális megértést. A heideggeri intés a következőképpen hangzik: “A 19. században S. Kierkegaard kifejezetten megragadta és behatóan átgondolta az egzisztencia-problémát mint egzisztenst. Az egzisztenciális problematika azonban oly idegen tőle, hogy ontológiai tekintetben teljesen Hegel és az ő szemével látott antik filozófia befolyása alatt áll. Ezért »épületes« írásaiból filozófiailag többet tanulhatunk, mint teoretikus vizsgálódásaiból, kivéve a szorongás fogalmáról szóló értekezését.” (Heidegger 1989, 408. o.)

Szorongás, félelem, deviánsok

Eközben mi elfelejtettünk szorongani és megtanultunk félni. Félni persze csak az tud, akinek van mit félteni. Maradtak azonban bőven szorongók, akik nincstelenségükben talán többet birtokolnak, mint az erényesek, birtokosok, serények, pszichopaták.

A deviánsok ott túl a rosszon és a jón, mélyebb tapasztalatokat szereznek arról, hogy mit jelent embernek lenni. Nem félnek, szoronganak, szemben a többséggel, mely nem szorong, ám fél.

A deviánsok szertelensége onnan fakad, hogy kilépnek a társadalom fegyelmező szerkezeteiből, nem vállalják a szorongás elhárításának össznépi módszereit. Minden nap farkasszemet néznek a halállal, a romlással, az értelmetlenséggel, a vadsággal és a kegyetlenséggel, melyek a többség számára elviselhetetlen és kellemetlen ingerek, melyeket talán csak egy-egy véres a bűnügyi tudósítás tesz elviselhetővé és kellemessé.

A blogíró és az anonímek

A blog nagy kihívás a blogíró számára. Vásárra viszi a bőrét, miközben akik támadják, kritizálják, ostobasággal, aljassággal s más szörnyűségekkel vádolják, a névtelenség biztonságos várából lövöldözik rá nyilaikat. Kedvem volna egyszer szemtől szembe látni őket, s megkérdezni tőlük, hogy vállalják-e nevüket, identitásukat akkor is, ha nincs köd és homály köztük és köztem?

Olvasd ezt is: Társadalmi szorongás és pánik leküzdése