Virtuális Magyar Köztársaság – 2012

Abból a szomorú alkalomból, hogy a Magyar Köztársaság – úgy is, mint demokratikus jogállam – 2012. január elsejével, az egypárti, kirekesztő szellemű, a történelem kerekét visszafelé forgató alkotmány életbe lépésével megszűnt, megalakítottam a magam Virtuális Magyar Köztársaságát, amely blog formájában öltött testet. Kárpátaljai magyarként szellemi szempontból voltaképp eddig is valamiféle magasba emelt virtuális haza lakója voltam. Ukrajnát soha nem fenyegette az a veszély, hogy hazámnak érezzem, mindig is úgy tekintettem rá, mint valami kellemetlen éghajlatra, de a tényleges Magyarországot se vallhattam magaménak – egyfelől azon egyszerű okból, hogy soha nem laktam a területén, másfelől mint a különböző politikai kurzusok uralta állami formáció sem tudta szívembe lopni magát. Hosszú ideje állandósult az a véleményem, hogy a hivatalos Magyarország szerencsétlenül, felemásan, koncepciótlanul, önérdekűen foglalkozik a határon túli magyarok kérdéskörével. Így aztán, amióta a magyarságtudat meghatározó részévé vált identitásomnak, szellemi síkon egyfajta elvonatkoztatott nyelvi és kulturális hazában élek, amely fölötte áll mindenféle földrajzi, politikai, állampolgári meghatározottságnak. Ugyanakkor ez a magasba emelt haza eddig a tényleges Magyarországgal összefüggésben képződött meg tudatomban, és korábban nem éreztem szükségét annak, hogy mint „külön helyet” meghatározzam. Erre a lépésre csak most szántam el magamat, látva, hogy a választók felhatalmazásával és bizalmával messzemenően visszaélő politikai erő hogyan sajátítja ki a maga számára és hasznára mindazt, amit a magyarság közös ügyének gondolok. Teszi mindezt arrogáns elszántsággal, álszent hazugságokkal és cinikus arcátlansággal, ráadásul olyan módon, hogy nem csupán a szellemi élet és kultúra egészséges működését mérgezi meg, hanem gazdasági csődbe is sodorja az országot. Külön-külön e két kedvezőtlen körülmény még elviselhető: a szellemi szabadság segít átvészelni az anyagi gondokat, a jólét pedig elviselhetőbbé teheti a szabadságjogok egy részének a hiányát. Ám amikor a kultúrára, színházra, művészetre, sajtóra ideológia nyomás nehezedik és mindez állampolgárok millióinak egzisztenciális kiszolgáltatottságával és helyzetük kilátástalanságával párosul – akkor eljön az ideje annak, hogy a kívülálló még kívülebb helyezze magát és saját helyét a fennálló hatalmi struktúrával szemben határozza meg.

Szemben a parlamenti jogalkotást kézi vezérlésű pártmechanizmussá degradáló politikai erővel, amely igyekszik ellehetetleníteni, elnémítani politikai ellenfeleit, amely saját érdekeinek a medrébe kényszeríti a törvényalkotást, az igazságszolgáltatást és választási rendszert. Amely mérhetetlen károkat okoz a magyarság egészének azzal, hogy pozitívból negatívba fordítja a magyarság megítélését a nagyvilágban. Az Orbán-féle politika nemcsak a forintot dönti be, hanem a nemzet presztízsét is.

Liberálisan gondolkodó határon túli magyarként számomra mindig is sérelmes volt, hogy a magyar politikai jobboldal kezdettől a nemzet és a magyarság fogalmának a kisajátítására törekedett. Most azonban tovább ment: úgy terjesztette ki hatalmát, hogy a fogalmi kisajátítás mellett a szellemi élettér teljes elfoglalására is kísérletet tehet. Ebben nem mutat semmilyen önmérsékletet, nem gyakorol nagyvonalúságot, sem a jó ízlés nem érdekli, sem a józan észérv. Nem érdekli, hogy a másként gondolkodók miként vélekednek erőfeszítéseiről. Egy elszabadult buldózer elszántságával nyomul, tarol le mindent, ami útjába kerül. Uralni kívánja nem csupán a kultúra meghatározó intézményeit és a sajtót, hanem a gondolkodó fejekben is helyet követel magának: már-már egy orwelli rémálom körvonalózódik. Kötelező óvoda, centrális felügyelet alá vont, uniformizált oktatási rendszer, visszanyesett elitképzés, egyoldalú történelemszemlélet, a Kossuth téren túl az egész ország „képzőművészeti” arculatának a visszaállítása az 1944-es állapotok szerint, újnáci kézre játszott színház, ellenzéki rádió elhallgattatása, erőteljes antiszekularizáció, kacérkodás a Szent Korona-tannal, összekacsintás az ordas eszméket valló szélsőjobbal… S aki bármit másként gondol: az nem jó magyar, vagy talán egyáltalán nem is az. Saját honfitársainak nagyszámú csoportjain kívül a Fidesz-KDNP kormánya gyakorlatilag kirekesztette a magyarságból azokat is, akik határon túli magyarként nem értenek egyet nemzetpolitikájukkal. Kizárólag a velük egy követ fújó, szekerüket toló magyarságszervezeteket tekintik partnereiknek, másokkal jószerével szóba sem állnak, törekvéseiket nem hogy nem támogatják, hanem akadályozzák. A magyar állampolgárság megadásának szimbolikus gesztusával elvonják a figyelmet a szomszédos országokban élő magyar közösségek tényleges problémáiról, így például arról, hogy a magyar jobboldal által is kiélesedett megosztottságuk miatt saját lakhelyükön a korábbinál is kevésbé alkalmasak a hatékony politikai érdekérvényesítésre, nem vagy csak kevéssé képesek az önrendelkezés adminisztratív, gazdasági és kulturális bázisának a megteremtésére – többek között azért sem, mert a menlevélként működő megszerzett magyar állampolgárság érzelmileg mintegy felmenti őket az itthoni problémák megoldásának kényszere alól. A helyben való boldogulás elősegítésében a hivatalos Magyarországnak soha nem volt hatékony nemzetstratégiája, a nagy szavak hangoztatása mellett mindig is erőteljesen folyt és folyik az agyelszívás, a helyben maradás elősegítése pedig lényegében az anyagi támogatásra korlátozódott, amely kezdettől erősebb vagy gyengébb pártideológia-exporttal párosult. Az utóbbi megosztotta a magyarságot, az előbbi pedig klientúra kiépítéséhez és önérdekűen működő, magyarországi közpénzekből eltartott magyarságszervezetek és intézmények létrejöttéhez vezetett. Mindez – Kárpátalja esetében legalábbis – végsőkig demoralizálta a határon túli magyar közösségeket, amelyek, látva az anyaországi rossz példát, a maguk kisebb színterén megalázóan kisszerű testvérharcokba bocsátkoztak, maguk is átvéve azt az eltanult érvelési (?) rendszert, miszerint aki ellenünk van, az nem is magyar, csupán „magyarul beszélő”. Kárpátalján különösen gyakran használja ezt a kirekesztő retorikát a Fidesz-barátságáról közismert érdekvédelmi szervezet, amely elvbarátaik kétharmados győzelme óta most különösen nyeregben érezheti magát. Adják is a lovat alájuk odaátról.

A mi kis lokális bajainknál persze sokkal veszélyesebb a ránk is visszaható globális folyamat, amelynek során az Orbán-rezsim szembefordult az európai demokratikus normákkal, felszámolta a jogállamiságot, korlátozza a sajtószabadságot, kirekeszteni és szeparálni igyekszik minden másként gondolkodót. Az ország hivatalos nevének megváltoztatásával a köztársasági eszmével is szakított, autokrata államot épít, a kritikát rosszul tűrő, a humort nem ismerő, diktatórikus viszonyokat teremt.

Szükségét éreztem, hogy mindezzel a leghatározottabban szembeforduljak. Újságcikkek és írójegyzetek mellett most egy szimbolikusnak szánt protestáló gesztust is tettem: külön szellemi birtokot foglaltam magamnak egy olyan helyen, amely egyelőre nem áll a kormányerők ellenőrzése alatt. Így alakult meg az interneten Virtuális Magyar Köztársaságom – részeként annak az UngParty Virtuálénak, amelynek webegységeit több mint tíz éve építgetem.

Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon. Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban.

Apám, bár eredetileg írónak készült, úgy látta, hogy a Kárpátalján 1944 ősze után berendezkedett szovjet rendszerben magyar betűvetőként nem érvényesülhet, ezért másik vonzalmának engedve képzőművésznek állt, szobrászatot tanult az ungvári „gyorstalpaló” képzőművészeti akadémián, amelyet a hatóságok rövidesen szakiskolává degradáltak – de az első évfolyamok a lerövidített és felgyorsított program keretében még megszerezhették diplomájukat. Amivel túl sokra nem mentek. A több tudásra vágyók másutt igyekeztek továbbtanulni, a legjobb képességűeket pedig tehetségük, belső késztetésük segítette át a hiányos képzésből adódó nehézségeken. Apám részt vett pár kiállításon a szobraival, közben volt szalonigazgató és plakátfestő – ám amikor úgy tűnt, hogy mégis lesz Kárpátalján magyar írásbeliség, újságírónak állt és szépirodalmi ambíciói is felébredtek. Hogy ezt a pályát se kezdje képesítés nélkül, az ismert népi íróhoz, Veres Péterhez fordult segítségért, aki éppen ekkor magyar honvédelmi (!) miniszter volt. Az ő közbenjárására tehetett apám rendkívüli tanári vizsgát Pécsett. Nem sokkal ezután már verseskötete is megjelent, első magyarként felvették az ukrán írószövetségbe, belépett a kommunista pártba, szerkesztői és főszerkesztői megbízásokat kapott, és évtizedekre ő lett a szovjet kultúrpolitika máig vitatott szerepű magyar letéteményese Kárpátalján. Sorra jelentek meg a könyvei, de a képzőművészet örök szerelme maradt: ha alkotóként nem is, szakíróként hű maradt ehhez a múzsához is.

Az ő könyveiből, albumaiból és az ő magyarázatai révén került közel hozzám ez a művészeti ág: magam is albumvásárló és kiállításjáró lettem. Előbb érezni tanultam meg a színek és formák világát – aztán lassan talán kicsit érteni is.

Utólag úgy látom, apámnak sokkal jobb volt a vizuális ízlése, mint az irodalmi. Az előbbi terén roppant fogékony volt az izmusokra, mindenfajta modernitásra és formabontásra – ám az utóbbiban mutatott némi vaskalaposságot, a realizmustól nem igazán tudott elszakadni – sem alkotóként, sem befogadóként. Úgy tűnik, az az ungvári gyorstalpaló a Párizsból nem sokkal azelőtt hazatért Erdélyi Béla vezetése alatt mégis többet adott, mint a Veres Péter kieszközölte pécsi bölcsészdiploma.

*

Nehéz lenne két jobban különböző piktort egy lapon említeni, mint Csontváryt és Vasarelyt. Az én képzetes műcsarnokomban mégis közel esnek egymáshoz. Sok egyéb asszociáció mellett ők nekem mindketten Pécset is jelentik.

Kamasz koromban egyforma lelkesedéssel rajongtam mindkettejükért, posztereik díszítették szobámat, egy-egy albumukat is begyűjtöttem. Talán 19 lehettem, amikor a kétévente egyszer adódó budapesti látogatásom során Pécsre kifejezetten azért utaztam el, hogy a Csontváry- és a Vasarely-kollekciót megnézzem. Reggel indultam a fővárosból, és kora estére már vissza is akartam érni. Mivel a gyorsvonat nem igazán volt tekintettel időbeosztásomra, alig 5-6 órám jutott Pécsre. Hogy ne kerüljek időzavarba, az állomásról taxival vitettem magam először Csontváryhoz. A terembe lépve kicsit csalódtam, mert a gyűjtemény egy részét a múzeum kikölcsönözte valahová külföldre, az állandó kollekció több darabja hiányzott. Akkori kedvencemet, a Magányos cédrust sem láthattam eredetiben. Ám mégsem maradt hiányérzetem. Sőt. Bőven kárpótolt az egész falat betöltő, 7 méter széles Baalbek, amely előtt egy bő órát eltölthettem – és nem csupán azért, mert azon is találtam libanoni cédrust.

Csontváry Kosztka Tivadar Baalbekje páratlan alkotás. Egyetlen olyan más művet sem ismerek, amely az eltaszító, áhítatot parancsoló fennköltséget és a legbensőségesebb közvetlenséget egyszerre képes ekkora intenzitással megjeleníteni. A Baalbek lenyűgöz monumentalitásával: erőt demonstrál, isteni magasztosságot mutat, kozmikus hatalmat gyakorol felettünk – vakít és perzsel, szinte megsemmisít fényével és erejével. Ugyanakkor nemcsak hogy megengedi, hanem elvárja, kiprovokálja, hogy közelébe férkőzz, hogy intim viszonyba kerülj vele, hogy személyes ügyeddé, titkos gondolatoddá váljon. Így hát nem borulhatsz előtte térdre, nem imádhatod és nem is rettegheted, hiába követelné ezt hatalmassága – mert közben az összes kicsinységét is feltárja előtted – az elidegenítő isteni leheletben váratlanul megérzed a teveszar bensőséges bűzét, és soha többé nem szabadulhatsz attól, hogy ezt a kettőt egyszerre érezd, ha a Baalbekre gondolsz. És nemcsak akkor, mert a világ dolgait is jobban érti azt, aki járt a pécsi Libanonban és megcsapta az arcát a forró sivatagi szél.

Aztán átsiettem a Vasarely-múzeumba. Mielőtt a termekbe léptem volna, a portán megkértem a kisasszonyt, adott időre rendeljen nekem taxit. Keltettem is némi feltűnést: egy nagyzoló kamasz. Ráadásul a teljes képeslap-kollekciót is felvásároltam: a barátaim évekig kapták tőlem az ölelkező zebrákat és a síkból kitüremkedni látszó tarka gömböket.

Mindent megnéztem, megcsodáltam, hódoltam a szent konstrukciónak, hagytam káprázni a szememet, becsapni a tekintetemet, hagytam, hogy eluralkodjon fölöttem a megalkotottság és a látvány. Édes volt ez az alávetettség.

Pécsett lett volna szállásom, csak telefonálnom kellett volna: apám hajdani nyíregyházi kollégájának ide költözött nagyobbik lánya, akit amúgy is nővéremmé fogadtam, örömmel látott volna. Mégis inkább siettem, vitettem magamat a taxival, kerüljünk a székesegyház felé, kértem a sofőrt, hadd vethessek egy pillantást arra is. Igen, siettem, hogy minél előbb magamban lehessek a vonaton, kinézhessek az ablakon és valahogy megpróbáljam összerakni azt az új világot, ami azon a napon épült fel bennem. Siettem, mert pesti barátaimmal megbeszéltük, hogy este elmegyünk a Dresch Mihállyal kiegészült Binder-kvartett koncertjére. Ahol aztán a dzsessz egyszerre analitikus és spontán futamai szépen el is rendezték bennem az elrendezendőket.

*

Húsz egynéhány évvel később könyvem bemutatójára igyekeztem Pécsre. A Pro Pannonia kiadó 1996-tól kezdődően több szép és fontos könyvemet is gondozta, és amikor válogatott verseim vaskos kötetének bemutatójára a városba érkeztem Évával, meghívónk valamely praktikus okból a Vasarely-múzeum vendégházában szállásolt el minket.

Furcsa érzés volt két évtized múltán egy korpuszban éjszakázni az op-art bálványozott mágusának mesterműveivel. Persze nem utazhattam haza a viszontlátásuk nélkül: utolsó pécsi délelőttünkön bő órát szántunk a gyűjtemény végigjárására.

Álltam Vasarely kidomborodni látszó akril tündöklései és más vibráló káprázatai előtt, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az egykor lázítóan modernnek ható geometrikus mágia már nem tud elvarázsolni. Igen, úgy érzem, a mából nézve például Kassák vagy Bortnyik vagy Moholy-Nagy már sokkal frissebbnek tűnik. Csontváry pedig időtlenül korszerűnek.

*

Huszárik Zoltán szépséges Csontváry-filmjét általában nagyon későn tűzi műsorára a televízió. Ennek ellenére mindig megnézem. Legutóbb már halálos álmosság gyötört, amikor vetíteni kezdték. Tompa voltam, érzéketlen. De alig telt el néhány perc, és nemcsak hogy felélénkültem, hanem szinte ajzott állapotba kerültem: idegszálaim lemeztelenedve remegtek az éjszakában, elmémet pengeéles gondolatok szántották fel újra és újra. Én lettem a deviáns színész és a megszállott patikus. A vízből repülni vergődő madár, a fehér ló, a zuhatag alatt az örökkévalósággal megkeresztelkedő esendő ember, a vízesés-szakállú öregek. A nagy attrakcióra is sor került: az ősi virtus szerint a folyóba ugrottam a római kőhídról Mostarban.

*

Néhány évvel ezelőtt az OSZK keretében remek digitális sorozat indult Száz szép kép címen. Nem lehetett kétséges, hogy a Baalbek sorra kerül-e. A Csontváry remeket bemutató e-könyvben, ahogy a többiben is, az adott művész életrajzán kívül olvashatók a kor művészettörténeti hátterét és a mű keletkezését bemutató szemelvények, elemző értékelések. (A reprodukciós anyag viszont nem túl gazdag.)

A Baalbekről írott egyik műelemzés azt beszéli el, hogyan komponálta egybe Csontváry a római kori Heliopolisz baalbeki objektumait. A romtemplomok, falak, kövek, oszlopok és az újkori házak, valamint a fák a valóságban egészen más képet mutatnak. Erről a világhálón fellelhető fotók is tanúskodnak.

Valóság és fikció… Akkor most melyik is gazdagabb? És melyik létezik erősebben, intenzívebben? És számon kérhetünk-e bármiféle valósághűséget a művészen, amikor elvonatkoztat és összevon, elhagy és hozzáad, szeparál és egyesít. Számon kérhetünk-e bármit is rajta, ha közben megteremtette a csodát, a Nap örök és mégis ismételhetetlenül egyszeri útját?

Megkerestem a helyszínről készült műholdas felvételt. Mivel ez felülről készült, igen nehéz bármit is felismerni rajta, egyedül a Jupiter-templom megmaradt oszlopsorának az árnyéka teszi azonosíthatóvá a terepet.

Izgalmas utazás: az ókorból az űrkorszakba, Jupitertől a műholdképig, Csontváry vásznától az e-könyvig. A római főisten hódolatára emelt oszlopok között ott süvít a magasztos idő. Süvít hatalmasan és hordja a forró sivatagi homokot, szórja a gallérod mögé, a fejedre. Belélegzed. Nem tehetsz semmit az ellen, hogy fejedben összeálljon a rend megőrjítően nagyszerű kvarctömbje.

*

Verseimből válogatok. Húsz év kihagyás, pécsi, szombathelyi és budapesti könyvek után újra lesz kötetem idehaza, az ungvári Kárpáti Kiadónál. Rendező elvként a fordított időrendet választottam: a legújabb szonettjeimtől jutok el korai szabadverseimig. Kóstolgatom régi soraimat, tetszenek is – meg nem is. Némelyiket túl szikárnak, szálkásnak, lecsupaszítottnak találom. Akad, amelyik mintha csak kulcsszavakat tartalmazna. Az egyik fölött hosszan időzöm: kerüljön-e be a gyűjteménybe – vagy mégse. Végül azért döntök az igen mellett, mert eszembe jut, hogy beregszászi szobrász-keramikus barátunk, a szép emlékű Horváth Anna, akitől Évával együtt talán a legtöbbet tanultuk szellemi eszmélésünk korszakában, megörökítette ezt a pár soromat. Terrakotta múzsa-sorozatának egyik darabját szemelte ki a célra: a nőalakot tartó magas talapzatba karcolta bele a versemet.

Később a szobrocskát jótékony célra ajánlotta fel: irodalmi díj lett belőle.

A szálkás betűkkel belé vésett vers pedig ez volt:

csontváry

sivatagot
sivatagba cédrust
cédrusnak ágat
ágra kötelet
kötélre hurkot
hurokba fejemet
fejembe sivatagot
sivatagot

Alighanem az enyém volt az első könyv, amelyet a Szépirodalmi Kiadó – csődbe jutása miatt – nem adott ki. A címe, ha jól emlékszem, az volt, hogy Amikor a galambok a vállamra szálltak, és az ungvári Kárpáti Kiadóval közös gondozásban jelent volna meg. A Szépirodalmi végezte az irodalmi szerkesztést és a nyomdai előkészítést. Én már az előleget is felvettem az 1990-ig keletkezett verseim keresztmetszetét adó válogatásra, amelyet saját képverseimmel, fotogramjaimmal illusztráltam. (“Nagyon sikeresek” – mondta az utóbbiakra a szerkesztőnőm…) A Szépirodalmi elkészítette a szedést, tördelést, filmre vitte a teljes anyagot és átadta a Kárpátinak. Aztánbecsődölt…

A Kárpáti Kiadó 1990-ben adta ki Sorsomhoz szegezve című verseskötetemet, 1991-ben jött volna ki említett könyvem a Szépirodalmival közös kiadásban. A nyomást a Kárpátinak kellett volna elvégeznie, a példányszámon pedig osztozott volna a két kiadó. Ugyanebben a konstrukcióban Györke Zoltán kötete az évben meg is jelent – az enyém viszont már nem. A Szépirodalmi megszűnésével párhuzamosan a Kárpáti is anyagi válságba jutott, így hiába kapta meg készen a filmeket, könyvem kinyomtatására már nem vállalkozott.

Aztán a Kárpáti átalakult, újraszerveződött és új főszerkesztője tíz egynéhány éven át üzengetett nekem, illetve ahányszor csak találkoztunk, megemlítette, hogy nekik anyaguk van tőlem és egyszer majd kiadják. Én meg mindig leintettem: úgysincs rá pénzük, meg én sem akarnám azt a régi anyagot újként megjelentetni.

Egy 2004-es naplójegyzetemben is írtam erről:

Eddig nem írtam arról, mert komolytalan dolognak tartottam, hogy az ungvári állami kiadó, a Kárpáti újra magyar könyvek gondozására adja a fejét. Előbányászták a hosszú évek óta elfekvő kéziratokat, felvették a kapcsolatot néhány szerzővel – valami pénz is kilátásban van a kiadáshoz. Két vagy három éve beszél erről a főszerkesztő, nekem is üzent, de én csak legyintettem. Hiszen a nagy példányszámban eladható (ezért akár ráfizetés nélküli) Kárpáti Kalendáriumot sem tudják évek óta megjelentetni, akkor hát hogyan, miből a kis példányszámú szépirodalmat? Most hogy állítótalag egy könyv már eljutott a tördelésig, újra megkaptam az üzenetet: jövőre bízhatóan az enyém is sorra kerül, hiszen az már nemcsak be van tördelve, hanem filmre is vitték. Számolgatok: igen, 13 évvel ezelőtt valóban itt tartottunk… 1991-ben az új verseskötetem a Kárpáti és a Bp-i Szépirodalmi közös kiadásában jelent volna meg (az utóbbi akkori főszerkesztője, Ugrin Aranka személyesen járt ez ügynen Ungváron), nyárra minden készen volt, még előleget is kaptam. Aztán a Szépirodalmi csődbe jutott, a Szovjetunió pedig szétesett. Györke Zoli Zöldár c. könyve még épp kijöhetett közös kiadásban, az enyémre már nem kerölt sor. A Kárpáti azóta is őrzi a partnere által kiszedett, betördelt, filmre vitt anyagot (a megállapodás szerint a nyomás Ungváron történt volna). Nos, természetesen semmi értelmét nem látnám a régi összeállítás megjelentetésének (címe ez volt: Amikor a galambok a vállamra szálltak), a benne szereplő versek közben bekerültek más köteteimbe. Az 1999-es Halott madárral óta ugyan írtam egy kötetnyi új verset, kicserélhetném tehát a teljes állományt, de egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy az utóbbi 4-5 év termését éppen a Kárpáti Kiadó gondjaira szeretném bízni.

Ugyanis azzal is tisztában voltam, ha nem kell a magyarországi partner elvárásainak megfelelniük, akkor eléggé csúnyácska könyv lenne belőle (tudni kell, hogy a Kárpátalján készült kiadványok igénytelen és ízléstelen küllemük alapján messze földön híresek.)

Néhány éve azonban a Kárpáti valamelyest összeszedte magát, egészen tisztességes könyveket kezdett kiadni. A főszerkesztő újra előjött a dologgal – de most már egy új kézirat relációjában: ha a megyei adminisztráció támogatását elnyerjük… Sokáig húzódoztam, aztán tavalyelőtt mégis rászántam magam – és most meg már itt van előttem a betördelt anyag, Éva éppen korrektúrázza.

Épp húsz évvel a fiaskó, és 21 évi kihagyás után, úgy tűnik, újra lesz kötetem a Kárpáti Kiadónál. Sok új vers – és válogatás a régebbiekből, 1978-ig visszamenően. Szerepel benne a Bemutatkozás is, amelyben a meg nem jelent kötet címét adó Amikor a galambok a vállamra szálltak sor található. Meglehet, ezt a címet kellett volna átmentenem…  Ehhez képest egy pontosan 30 évvel későbbi, 2008-as versem címét emeltem az itt látható borítóra. A fotót Csönge készítette és a teljes borítót is ő tervezi. A kötet címadó opusza pedig itt olvasható: Kő és árnyék

Néhány vizuális munka a soha meg nem jelent kötetből. Az első három aztán későbbi könyveimben szerepelt, de a negyedik, az “életrajzi ihletésű”, azt hiszem, sehol nem jelent meg. Az is lehet, hogy méltán…

Ennek az oldalnak a linkjét azért kaptad, mert valaki azt gondolta, hogy a kérdésedre a Google adhat eredményes választ.

Ne nyaggass másokat, használd a Google keresőt:

google.hu • google.com

Google keresés | Google keresés | A Google a barátod | Google keresés

A budapesti József Attila-szobor eltávolítása elleni internetes tiltakozó akcióm intenzív szakaszát (mint azt meghirdettem), a mai napon, december 3-án lezárom. Teszem ezt annak biztos tudatában, hogy a virtuális élőlánc létrejött: több száz linkem a témát érintő Google-keresések során képzetesen körbeállja kedves költőm szobrát. Például a tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen keresőkérdésre adódó első 10 találat mindegyike az én tiltakozó nyilatkozatomhoz vezeti a böngészőt. További részletekkel és a Google-találatok bemutatójával az akció intenzív szakaszát lezáró beszámolómban szolgálok: A virtuális élőlánc létrejött!

Az akcióban (és egy másikban) részt vevő fontosabb oldalak linkjei:

• József Attila szobra – élőlánc-tiltakozás
• Élőlánc: Jozsef Attila szobra / tiltakozás
• József Attila szobra – tiltakozás / bdk blog
• Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen
• József Attila szobra – tiltakozás bázis
• Tiltakozás: József Attila szobra – élőlánc blogf
• József Attila-szobor: tiltakozás élőlánccal nol
• Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen
• élőlánc József Attila szobra körül – tiltakozás note
• Tiltakozás József Attila szobra eltávolítása ellen wp
• Tiltakozás: József Attila-szobor – élőlénc kalja
• Élőlánc-tiltakozás: József Attila szobra – ballád
• Virtuális élőlánc / József Attila / tiltakozás prae
• József Attila szobra – élőlánc-tiltakozás up
• Virtuális élőlánc – József Attila-szobor régmanz
• Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen
• József Attila szobra – tiltakozás – élőlánc
• Virtuális élőlánc: Balla D. Károly tiltakozása
• Tiltakozás József Attila szobra mellett
• Lemondott Orbán Viktor
• Lemondott Orbán Viktor
• Orbán Viktor lemondott
• Lemondott Orbán Viktor

Kifejezve egyetértésemet és szolidaritásomat ezzel a posztommal csatlakozom a versmaratonhoz, amely 32 óra 40 percen át tart József Attila budapesti szobránál. A részvevők így tiltakoznak a szobor eltávolítása ellen. Én is indítottam ebben a témában magánakciót; lásd például itt: Virtuális élőlánc József Attila szobra körül – tiltakozás

A versmaraton részvevőihez ezúton virtuálisan társulva nagy kedvencemet, a költő egy korai versét idézem meg. A fiatal József Attila több versében is az avantgárd hatás és a szürreális látásmód érvényesül; képei újszerűek, szokatlanok, gyakran az abszurditásig meglepőek. Az alábbi költeményben három olyan képe is akad, amelyek engem már első olvasáskor (amolyan tizenöt éves forma lehettem) roppant módon megragadtak és talán túlzás nélkül állíthatom, hogy írói-költői látásmódom alakulásában meghatározó szerepet játszottak. József Attila idővel eltávolodott ettől a stílustól, de abban a nagy poétikai szintézisben, amelyet életművével teremtett, kétség kívül benne foglaltatik ennek a korai kalandnak minden izgalma és tanulsága. Én sem tudok úgy a versbe kezdeni, hogy valahol tudatom alatt meg ne rázná pompás sörényét a fekete falak közt élő átlátszó oroszlán, hogy ne hallanám a vérvörös falábakon elfutó idő izgatott kopogását vagy ne kibicelnék a kedves szavaiért sakkozó néma négereknek.

József Attila

A BŐR ALATT HALOVÁNY ÁRNYÉK

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

1927. jan.

Tiltakozás: József Attila-szobor • József Attial szobra / tiltakozás • Tiltakozás: József Attila szobra

No de mi is az a keresőoptimalizálás és keresőmarketing?

Az interneten folyó online marketing egyik ága az ún. keresőmarketing. A kifejezés több tevékenységet összefoglaló gyűjtőfogalom. Legfőbb összetevője a keresőoptimalizálás, továbbá a fizetett találatok és listák alkalmazása, a linkmarketing és más szerteágazó online tevékenység. Ezen belül a keresőoptimalizálás – SEO célja az, hogy egy adott honlap minél jobb helyezést érjen el a normál találatok közt a honlap üzemeltetője által fontosnak tartott keresőkifejezésekre. Általában normál (vagy organikus) találatoknak azokat a keresők által kilistázott találatokat nevezzük, amelyel fizetéssel nem befolyásoltak, csupán a keresőmotorok belső logikája alapján kerültek a találati lista adott helyére. A keresőoptimalizálás két fő iránya a belső és a külső SEO-munka: az előbbi keretében magát az oldalt tesszük minél alkalmasabbá arra, hogy adott keresésekre jó helyezést érhessen el (belső struktúra, formális és érdemi tartalom), az utóbbi során külső erőforrásokat (más webhelyeket) igénybe véve érünk el (építünk) az oldal számára minél hatékonyabb támogatottságot.

A három verseny során szerzett gyakorlati tapasztalatokkal (és persze némi elméleti tudás beszerzésével) nem csupán azt értem el, hogy webhelyeim többségét „szereti a Google”, hanem időnként külső SEO-megbízásokat is kaptam és olykor el is vállaltam egyet-egyet. Barátaim oldalait is gyakran felhúztam a Google-listák élére. De aztán beleuntam a dologba, külső munkákat nem vállaltam, bár saját oldalaimra odafigyeltem, de különösebben ezekkel sem igyekeztem a Google-listákat meghódítani.

Változás az idén történt. Egy üzletasszony rám bukkant, s mint amatőr keresőoptimalizátort, rábeszélt, hogy vállaljak honlapoptimalizálást. Erre rá is álltam, sőt, már a legfontosabb előkészületeket is elvégeztem, amikor kiderült, hogy mégsem tudunk megegyezni. Ám eddigre én, pusztán SEO-célzattal, beindítottam két „szakmai” blogot. A közös munka ugyan kútba eset, de én nem szüntettem meg a két blogot, hanem gondoztam, gazdagítottam, keresőoptimalizáltam, mígnem 3-as PageRank értékre tettek szert és felkerültek a találati listák első tábláira. Nem sokkal ezután megtalált egy másik vállalkozó. Vele sikerült megegyeznem, így most az ő szakmai oldalát optimalizálom. Ennek érdekében tovább építgetem azt a hátteret, ahonnan elő tudom segíteni az oldal előbbre jutását a Google-listákon.

A saját oldalaim eredményeire is odafigyelek, számos webhelyem, ahhoz képest, hogy alacsony látogatottságú magánoldalakról van szó, magasnak számító PR-rétéket ért el és a találati listákon is jól szerepel.

Nemrégiben pedig egy SEO-akciónak is minősíthető internetes tiltakozást indítottam, amelynek lényege, hogy bizonyos keresőkérdésekre igyekszem elfoglalni a Google-listák élmezőnyét, mintegy virtuális élőláncot képezve. Bővebben erről: Tiltakozás József Attila szobrának eltávolítása ellen.

Elkészítettem fontosabb oldalaim jegyzékét az általuk megszerzett PR-érték függvényében. Idetűzőm a 2011 novemberében mért adatok szerinti táblázatot, amelyben a PageRank mibenlétéről is írok.

Nedmrégiben egy felkérésre reagáltam.  Literátus barátom  arra kérte kollégáit, szóljanak hozzá véleményéhez, amely ezzel a mondattal kezdődött: „Letagadhatatlan, hogy az irodalom válságban van”, s egy rövid bekezdésben ki is fejtette, szerinte miért, azt állítva például, hogy „A több éves munkát igénylő, precízen kidolgozott nagyregények ideje leáldozott”. Ezzel semmiképpen nem érthettem egyet, hiszen épp most került az olvasó elé egy pont ilyen regényem. (Más kérdés, hogy a kultúra intézményrendszere komoly veszélyben van, alá is írtam a petíciót. Maga az irodalom azonban…)

Akkor adott válaszom bizonyos fejlemények miatt frissítésre szorult, így itt most egy aktualizált, kibővített, linkekkel megtűzdelt – és eredetileg is kellőképpen nagyképű – szöveget adok közre.

Még hogy válság?

Amikor egyszer a legnagyobb magyar színésznők egyike valami isten háta mögötti helyen kényszerült fellépni, körbenézett a porfészekben és azt mondta: „A színház ott van, ahol én játszom.”

Közismert szerénységemtől indíttatva most én is hasonló módon nézek körbe a „Letagadhatatlan, hogy az irodalom válságban van” kijelentés környékén, és azt mondom, nincs itt semmiféle válság, minthogy irodalom ott van, ahol én írok, én pedig nem vagyok krízisben, mondhatni ellenkezőleg, a néhány évvel ezelőtti megtorpanás után most kora-öregkori másodvirágzásom szirmait bontogatom egyre s másra, közben új hajtásokat eresztek és szorgosan élesítgetem közírói töviseimet is. Most jelent meg a „több éves munkát igénylő, precízen kidolgozott” regényem, nagyobbfajta versválogatásom egy másik, naplókönyven egy harmadik kiadó várakozólistáján, havi irodalmi-közéleti naplójegyzetem immár hetedik éve a Mozgó Világban, versfordításaim az ehavi Forrásban, sajátom az Opusban és egy monsre rendezvényen, továbbiak bízhatóan még az idén az Esőben és a Bárkában, limerikjeim, haikuim és aforizmáim ellenőrizetlenül terjednek a hálón, van huszonöt webhelyem, írok irodalomról, filmekről, zenéről, politikáról, indítok akciókat, részt veszek másokéiban, megalkottam és buzgón művelem a posztmodern koan és a szarkasztikus önhalálhír irodalmi műfaját, annyi az alteregóm, hogy kegyeimért versengve már összevesznek egymással, van továbbá virtuális irodalmi felolvasóhelyem és egyszemélyes alkotócsoportom (a Kilencek, Nyolcak, Hetek stb. mintájára létrehozott Egyek), nemzeti holdfogyatkozást tartottam a Kárpát-medencében, miközben a helybéli állatvédők érdemeimet elismerve kineveztek Kárpátalja díszpintyévé.

Még hogy válság???! Piha!

 itt is

A gazdasági ügyletekben a termék vagy szolgáltatás  árát a piac alakítja ki,ennek során a független felek között létrejön a piaci ár, mely mindig változó, ezt hívjuk szokásos piaci árnak.

Vannak azonban olyan ügyletek, amelynek a szereplői egymástól nem függetlenek. Ilyen esetben előfordulhat, hogy egymás között nem a piaci árat alkalmazzák, hanem annál magasabb vagy alacsonyabb értéken kereskednek egymással. Ezt nevezzük elszámolói árnak vagy transzferárnak.

Kik a nem független vállalkozások? Olyanok elsősorban, amelyek egymásban tulajdoni részesedéssel rendelkeznek. Nézzünk erre néhány példát:

•     két vagy több cégben ugyanaz a tulajdonos személye vagy ugyanaz a tulajdonosi kör
•     egyik vállalkozásban a másik vállalkozás többségi tulajdonnal rendelkezik
•     a belföldi társaságnak külföldi anyavállalata van
•     egy külföldi cég magyarországi fióktelepe

A transzferár nyilvántartás

•